Ültem egy rozoga széken, sok ezer kilométerre Budapesttől, egy elmegyógyintézet ütött-kopott rendelőjében. Velem szemben egy nemzetközi hírű magyar professzor kérdezgetett egy idős embert, aki azonban egyetlen érthető szót sem mondott. Feszülten figyeltem, ahogy az orvos egymás után veszi elő elnagyolt, egyszerű rajzait. És akkor megtörtént a csoda. Az idős bácsi egyszer csak tisztán, érthetően, magyarul azt mondta: fogtisztító. Kép percen belül pedig ezt: „hetvenöt méteres házat gyártattunk, téglakemencével… Nyíregyházában.”
Lassan előredőltem, csöndben, nehogy megzavarjam ezt a döbbenetes, torokszorító, valóban történelmi pillanatot. Hát mégis igaz lenne? Hogy egy katona, ötvenöt évvel a II. világháború vége után még életben van, az egykori Szovjetunió területén?
Az a nap, az a pillanat megváltoztatta egész életemet. Kicsi kutató csapatunk mindent megtett azért, hogy a Hadifogoly hazatérhessen. Álltuk a világsajtó rohamát, miközben több ezer levelet kaptunk vélt rokonoktól, a világ öt kontinenséről.
2000. augusztus 11-én hazahoztuk őt. Kezelése a ma már bezárt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben folytatódott. Különös helyzetbe kerültem én is. A személyazonosság megállapítását végző orvos csoport vezetője speciális feladatra kért fel. Mivel a Hadifogoly gyakran válaszolt a kérdéseimre, beszéltetnem kellett, és jegyzetelnem azt, amit mond. Számokat, neveket, adatokat.
„Balogh kovács, Benkő Sándor tanár, Nyíregyháza, szeszfőzde, és egy titokzatos Sulyáni…” ezek kerültek noteszembe.
Voltak torokszorító pillanatok. Amikor nem csak egyszavas válaszokat adott. 2000 szeptemberének elején egyszer csak azt mondta:
„Hazádnak rendületlenül
Légy híve, ó magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”
Sok ember munkája és kitartása kellett hozzá, mégis sikerült: hat héten belül tudtuk, ki is az igazi család: Nyíregyháza-Sulyánbokorban. Oda vittük haza a Hadifoglyot, Toma Andrást.
Aki élete utolsó éveit szerető húga, Toma Anna gondoskodása mellett élhette. Toma András sohasem tanult meg oroszul. Eszébe jutottak magyar népdalok, gyerekkori szomszédainak nevei, és falta kedvenc ételét, a lapcsánkát.
2004 márciusában a Hadifogoly nagyon beteg lett. Kért egy tollat és egy lapot a testvérétől, azt mondta: írni szeretne. És írt, először folyamatosan. A Szózatot vetett papírra: Hazádnak, rendületlenül…
Pár nappal később meghalt. Díszsírhelyén, a hatalmas fekete márványkönyvre is ezt vésték:
„Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar…”
Ő az volt, mindig is.
A tíz évvel ezelőtti akció vezetője, Veér András 2006 januárjában hunyt el.
Kotyelnicsben, az elmegyógyintézetben ma emléktábla hirdeti, hogy ott élt a világ utolsó II. világháborús hadifoglya.
Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet bezárták, évek óta nem fogad betegeket.
Toma Anna ma is testvére hagyatékát rendezgeti.
Tíz éve tért haza. Igaz magyar ember volt. Sokat tanulhatunk történetéből.
Nézze újra a Napló riportját és írja meg véleményét. Megtisztel vele.
Szavazás:
Tetszik Önnek a pokoli.hu?
Ajánló:
Találkozzon Tvrtkóval!
