Az ellopott sajtófelület
Adjunk végre hitelt szakmánknak, önmagunknak. Vegyünk vissza a semmitmondó celebek csillogó-villogó világából. Annyi, de annyi nagyszerű Hétköznapi Hős él közöttünk, akikről még csak nem is hallottunk, akik igazi példaképeink lehetnek. Csak elveszik előlük a lehetőséget. Róluk szóljon a világ, róluk szóljanak a hírek, ne a feleségükkel ordibáló, naptárjaikkal mindent beterítő, az embereket áltörténeteikkel „szórakoztató” műsztárokról - írtam a napokban.
Bevallom, amikor a klaviatúrába pötyögtem a fenti sorokat, már tudtam, tenni próbálok majd azért, hogy komoly médiafelületet szerezzek (vissza) a példaképek, a Hétköznapi Hősök számára. Ezt a médiafelületet pedig azoktól kell elvenni, akik semmitmondó tevékenységükkel „szórakoztatnak” (hülyítenek?) minket, hosszú-hosszú ideje. Ahogy írtam, véleményem szerint az újságírás hatalom, amellyel meg kell tanulni élni, és nem visszaélni. Tehát: a mi felelőségünk (is) az, hogy mit mutatunk be, mit népszerűsítünk. Annyi, de annyi értelmetlen dolgot, semmitmondó celebet reklámoztunk már mi, újságírók, riporterek. Legyen ebből elég!
Nő, aki döbbenetesre duzzasztotta a száját, hogy aztán lefeküdjön boldog– boldogtalannal, persze a kamerák előtt. Szupersztár, akiről mindent tudunk (mikor, hol és kivel, illetve kivel nem), aki még naptárjaival is eláraszt minket, miközben azt sem tudjuk, kicsoda ő, és mit dolgozik valójában? Hölgy, aki vagy összejön valakivel, vagy éppen elhagy valakit, a kettő között pedig cserélgeti a szilikonbetéteket. Büfögő, szellentő, kamerák előtt a feleségével ordibáló, artikulálatlanul magyar dalokat kántáló: ők azok, akik elveszik a lehetőséget másoktól.
Az Igazi Hősök
Az Afrikában kisgyermeket mentő magyar orvostól. A világ végén kis árvákat felkaroló tiszteletestől. A rákbetegsége ellenére olimpikonná váló sportolótól, aki könnyes szemel énekelte, hogy „Isten, áldd meg a magyart”! Énekelhette, mert sikerült neki megvalósítania álmait! Itthon pedig kapott is vagy öt sort valamelyik újságban. Pedig büszkék lehettünk volna rá.
A teljesség igénye nélkül írok a példaképekről, de ide értem a tűzoltókat, mentőtiszteket, munkájukat éhbérért is becsülettel ellátó nővéreket. Akik olykor igazi csodákra képesek. Ha megteszik: mutassuk meg őket gyermekeinknek azzal, hogy „szeretném, ha egyszer ilyen nagyszerű ember lennél, mint ez a bácsi, vagy ez a néni!”
Hány és hány Mária van Magyarországon?
Az egyik vidéki onkológián egy nővérke, miután látta, hogy a kicsiknek a szegényes kórházi körülmények között nincs mivel játszaniuk, bement a helyi játékboltba és egész havi fizetését gyurmára, rajzlapokra, játékokra költötte. És az utolsó másodperceiben is simogatta Sanyikát, aki egy hatalmas plüssmacit szorongatott, miközben itt hagyott minket. Tudunk róla? Tudunk Mária mindennapi küzdelméről, fantasztikus harcáról? MIÉRT NEM?
Nemrégiben volt egy felmérés. A magyar lakosság a tűzoltókban bízik a legjobban. A legkevésbé a politikusokban. Rögtön utánuk bennünk, újságírókban. Bizalmi indexünk a 100 pontból nem éri el a 30-at.
Pedig ebben az országban hagyományosan nagyszerű újságírók, kiváló riporterek élnek és dolgoznak. Az ő hitelüket is rombolja mindez! Hát adjuk vissza a hitelt a világ egyik, ha nem a legszebb szakmájának! Ne romboljuk tovább magunkat (sem) az idióta, semmit nem mondó, értéktelen történetekkel.
Megvan az akcióterv
Nem kérek türelmi időt. Kinéztem egy dátumot: 2010. szeptember elsejét. Miért éppen azt a napot? Mert, akkor van az iskolakezdés, akkor térnek vissza szabadságukról az emberek, akkor kezdenek el ismét tömegével tévézni, újságot olvasni, médiahíreket fogyasztani.
Azon a napon és onnantól fogva konkrét, nagyon konkrét és - remélem - hatékony lépéseket szeretnék tenni. Felmértem a lehetőségeimet és a korlátaimat. És nagyon bízok abban, hogy sikerülni fog. Mert úgy érzem: sikerülnie kell!
Várom megtisztelő véleményét!
Kapcsolódó cikk:
Szavazás:
Ajánló:
